Igazából nem is tudom mit írjak, vagy hol kezdjem, mert ezt az érzést nehéz szavakba ölteni. Emma nagyon segítőkész, jó kislány. Semmiért nem panaszkodik, egyedül csak akkor ha éhes. Akkor bizony keservesen sír, és Bige Zarándhoz hasonlóan Emma sem hiszi el, hogy nem fogjuk éheztetni. Az este 10 órás etetés az enyém, amit Eszter mellszívóval leszívott a nap folyamán én megmelegítem és cumisüvegből etethetek. És természetesen mikor itthon vagyok én feladatom böfiztetni.
Ezek az én perceim a babával, szerencsére a köztes időkben alszik, a fő etetési idők meg persze az anyáé. Nagyon édes kisbaba és napról napra egyre értelmesebben néz és egyre huncutabb, de valószínű elfogult apai szememnek tűnik csak így. 
Sajnos a gyógyszerelés miatt elég sűrű a nap, még mindig 2x kell menni és ha egy fél órát csúszunk reggel az az egész napot felborítja, mind az étkezési, mind az alvási ritmusban. Már csak ha azt vesszük, hogy az esti injectio miatt a fürdetés is délelőttre esik szegény gyermeknek nem könnyű adaptálódni a kinti élethez. Mikorra már hozzászokna valami rendszerhez jön valami változás. Anya mellől inkubátorba, inkubátorból időnként anyával, de a nap nagyrészét egyedül egy bevásárlókocsiban, aztán megint anyával, igaz már sokkal szorosabb kapcsolatban, de akkor meg jött egy apa és a napi 2x szállítás ebben a zimankóban. Mondjuk az autózást azt nagyon szereti, szinte elég csak beindítani az autót máris elalszik.
Az injectiot egy szó nélkül tűri és amint visszakerül a hordozóba már alszik is tovább. A kórházban a nővéérek nagyon rendesek és Emmát is nagyon szeretik. Már többször előfordult hogy kint várunk a Babukára már majd egy fél órája, gondoljuk megint újra kellett szúrni a kicsi branuljét, aztán kiderül hogy csak dajkálták egy kicsit.
Meg is beszéltük Eszterrel, elég a "karanténból", hétvégén jöhetnek a nagyszülők végre babázni egy kicsit.
